World Encyclopedia of Puppetry Arts

szigorúan véve, ezt a formát ningy (ningy) (ningy) – nak (J) kell neveznünk, vagyis egy bábok által előadott játék J (appropri) stílusban, de a 20.század elejétől a “bunraku” (bunraku) elnevezést fokozatosan használják Japánban és nemzetközi szinten is e műfaj leírására. A kifejezés szigorú használata a Bunraku-za társulat számára van fenntartva-az egyetlen olyan társaság, amely a művészetre szakosodott. Ez a japán műfaj három elemből áll: szöveg énekelte a Tay vagy a narrátor, a három húros shamisen által játszott zene, valamint a látható animátorok által manipulált nagy bábok, amelyek végrehajtják a karakterek működését.

J Enterpruri

a szövegek szóbeli átadása tiszteletre méltó japán hagyomány, amely a vándorló mesemondóké volt, akik legendákat terjesztettek és építő történeteket terjesztettek. Már a 8.század dokumentálta, hogy a 13. században vakon virágzott biwa B ons (Kínai lantot vagy biwát játszó szerzetesek). Ezek a többnyire vak mesemondók vallási központok védelme alatt álltak. Az előadó elkísérte magát a négy húros biwán. A történetek A Heike legendákból származnak, amelyek a 12.század második felében a Taira és a Minamoto klánok közötti konfrontációt követik nyomon. A repertoár fokozatosan bővült, hogy több fantasztikus és romantikus narratívát tartalmazzon, mint például a J! (J!). A történet Minamoto no Yoshitsune, a japán lovagiasság emblematikus hősének és a gyönyörű J Inconkruri szerelmeiről szól. Yakushi ny Adaptrai néven inkarnálódott, a buddhista harcos, hogy megmentse a hőst a haláltól. Ez a történet a 16.század második felében olyan sikerrel járt, hogy a J inconkruri nevet alkalmazták ennek a bábműfajnak az összes történetére.

Shamisen és Tay Adapterek

a 16.század második felének elején a jabisen, Okinawában népszerű Pengetős vonós hangszer került bevezetésre Oszaka térségében. A hangszer három fonott selyemhúrral, egy hosszú fa nyakkal és egy kicsi, majdnem négyzet alakú rezonátorral rendelkezik, amelyet kígyóbőr borít (jabi). Ez a sanxian helyi változata volt, egy közép-ázsiai zene által befolyásolt kínai hangszer, amely Kínában jelent meg a Yuan-dinasztia (13.század). Könnyebb és kezelhetőbb, mint a biwa, a jabisen egzotikus vonzereje mellett több zenei lehetőséget kínált. A japán zenészek hamarosan elfogadták, akik módosításokat hajtottak végre, nevezetesen a törékeny és nehezen megtalálható kígyóbőr helyett macska-vagy kutyabőrt, amely jobban vibrált és jobban tartotta magát az ütőhangszeres technikákhoz, amelyek között a zenész elefántcsont plektrumával csapta a bőrt. A most shamisennek nevezett új hangszer nagy sikert aratott, különösen a kabukiban és a szórakoztató negyedben a gésa dalban és táncban. Háromféle shamisen létezik, a legnagyobb és legnehezebb, a futozao shamisen, Bunraku számára fenntartva.

Ez volt Kiotói mesemondók Sawazumi Kengyō, valamint Takino Kōtō, amelyek címe (Kengyō, valamint Kōtō) mutassuk meg, tagjai voltak a céh a vak narrátor, ki volt az első, hogy cserélje ki a biwa az új eszköz. Tanítványaik követték a példát. Végül az Awaji Ningy (Awaji Bábszínház) bábosain keresztül vizuális dimenziót adtak ezekhez a szavalatokhoz. A Bunraku mesemondók és bábosok uniójaként alakult ki, akik zenész szakemberekkel dolgoztak. Ez az együttműködés jelentős áttörést jelentett, mivel a korábbi narrátorok saját kísérettel rendelkeztek, és megelégedtek azzal, hogy néhány biwa akkorddal pontozzák a deklamációt, vagy egyszerű módon jelzik az ének ritmusát. Miután mindegyik művész szakosodott, mindegyik csiszolhatja művészetét.

Performance

ma az előadások többnyire különböző színdarabokból kiválasztott jelenetekből vagy egy rövid sewamono-ból (házi játék) állnak, amelyet egy jidaimono (történelmi játék) felvonása követ. Néha, bár ritkán, egy klasszikus történelmi játékot teljesebb változatban hajtanak végre. Maguk a színdarabok hosszú elbeszélések, párbeszédekkel tarkítva; a Tay adapt szólóban játszik, az összes karaktert eljátssza korra, nemre és osztályra való tekintet nélkül. Átmegy az egyik nyilvántartásból a másikba, felváltva ünnepélyes, szarkasztikus, érzelmi, vigyorgó vagy dühös. Ő egy verbális virtuóz, aki a nevetéstől a könnyekig terjed. Nagyon kifejező arcával hangsúlyozza a helyzetet. A vokális kifejezésnek három alapvető módja van: kotoba, amely közel áll a beszélt nyelvhez, és zenei kíséret nélküli párbeszédre használják; jiai, amely emelt költői stílusban íródott, és eseményekhez kapcsolódik, leírja a karakterek érzelmi állapotát és intrikákat fejleszt; és fushi, amely az egyetlen rész, amely teljesen énekelt és gazdagon dallamos.

a muzsikus a Tay-K zenei interpretációját díszíti, megteremti a hangulatot, pontozza a történetet, és a narrációk között zenei passzusokat dobál. Látszólag türelmetlen, a zenész soha nem versenyez a domináns Tay xhamsterrel, de ennek ellenére nagy szerepet játszik. Bizonyos értelemben a shamisen társirányítja a csoport interpretációját és diktálja a ritmust. Hosszú évek tapasztalatára van szükség ahhoz, hogy egy teljesen harmonikus és egymást kiegészítő Tay ons-shamisen párosítást alkossunk. Tehát ha egyszer egyesül, egy nagy pár évekig együtt fog játszani, és ritkán vált másik partnerre.

a történetmesélő Tay ons és a shamisen játékos hivatalos ruhát (kamishimo) viselnek, és egy emelvényen (yuka) ülnek a színpad elején és oldalán: az Edo-korszak óta fellépnek rajta. Térdre ereszkedve a Tay ‘ s-nek a könyv egy állványon áll előtte, tiszteletteljesen lapozgatva (bár már fejből ismeri a szöveget). Térdre tett kézzel, a zenésszel balra térdelve, az értelmezését kísérve. A Tay-vel szembeni fizikai igények intenzívek, ezért sok narrátor és zenész pár van, akik minden jelenet vagy cselekedet után betűzik egymást. Az elbeszélők közötti átmenet megkönnyítése érdekében a százszorszép, amelyen ülnek, egy lemezjátszóra van felszerelve. Néhány jelenet, bár ritkán, több Tay és shamisen játékost igényel. További hanghatásokat ütőhangszeresek produkálnak a szárnyakból, és alkalmanként a shamisen kíséri a koto (tizenhárom húros citera) vagy más hangszer.

Scenic Devices

a Kokuritsu Bunraku Gekij (Nemzeti Bunraku Színház) példaértékű színpadát három részre osztják a tesuri nevű fa elválasztók. Az első elrejti a lámpákat és az előcsarnokot. Ezt a területet nem használják játéktérként, és csak egy függönyhúzó lép be ide. A másik két terület segít elfedni a manipulátorokat, és olyan kis platformokat biztosít, amelyeken a figurák állnak, így nem tűnnek úgy, mintha a levegőben járnának. A második elválasztó alacsonyabb, mint az előcsarnok, ahonnan a funazoko nevet kapja (csónaktartó). A harmadik elválasztót belső jelenetekhez (ház, üzlet, templom vagy Palota) használják. A díszlet arányos a bábokkal. A beállított kijelzők, csakúgy, mint kabuki, egy nyitott fa xhamade oly módon, hogy a nézők belenézhetnek a belső térbe. Néha van jelenetfestés a kabuki lapos és színes stílusában, hogy ábrázolja a tájat. Előfordul, hogy a táj oldalirányban gördíthető, a mozgás illúzióját keltve, miközben a bábok maguk is a helyükön járnak, utánozva a mozgást.

bábok

az egész 17.században a 60-70 centiméteres kis bábokat kinyújtott karokon manipulálták, de 1730-tól elfogadták a három ember manipulációs rendszerét, amely lehetővé tette a báb méretének növekedését. A technikát Yoshida Bunzabur, a Takemoto-za bábmester fejlesztette ki, és három manipulátort igényelt: a mester (omozukai) a fa fejét és annak irányítását a bal kezében, a báb jobb kezét a jobb kezében tartja; az első asszisztens (hidarizukai) a báb bal kezét tartja; eközben a második asszisztens (ashizukai) irányítja a báb lábát. A bábokat általában három bábos manipulálja, alkalmanként csak egy bábos, amikor a bábok kisebb szerepet játszanak. A kisebb karaktereket-katonákat, őröket, szolgákat, parasztokat és néha állatokat – egyetlen személy irányítja. A bábosok feketébe öltözve és maszkban vannak, de a mester bábos gyakran elhagyja az arcát, és a Tay-hez hasonló hivatalos ruhát visel. Természetesen egy ilyen rendszerben hosszú szakmai gyakorlat van. A hagyomány szerint az ember tíz évet tölt a lábán, további tízet pedig a bal karján, mielőtt felvenné a fej manipulátor termetét.

a bábok nagyok (90-140 centiméteresek), különösen a hímek, és ha felöltöznek, egy alak súlya 4-5 kg lehet. A faragott fa fej van rögzítve a végén egy rúd, amely leszáll a nyak. A markolaton kis karok vannak a húrokhoz, amelyek mozgatják a báb arcának részeit (szem, száj, szemöldök vagy orr), mivel a rugók és a bálnacsont megkönnyítik a mozgást. A központi rúd áthalad a testet alkotó zsákon, vízszintes keresztdarabbal, amely a karakter jelmezét tartó vállakat képviseli. A báb végtagjai a vállkereszthez rögzített zsinórokból vannak felfüggesztve. Ezért a szerkezet könnyű. Vastag papírcsíkok futnak a vállaktól a bambuszcsíkig, amely deréksá válik. Ez képezi a csomagtartót. A rúd minden kéz egy vezérlő, amely lehetővé teszi a csuklós az ujjak. A bal karon lévő rúd sokkal hosszabb, mivel az asszisztens, aki működteti, távolabb van. A lábmanipulátor a férfi alakok lábát az alak sarkához rögzített markolatokon keresztül mozgatja, de a nőstények lépéseit csak a kimonó szegélyének manipulálásával szimulálja. A láb manipulátorával a gyaloglás vagy a báb futásának hangjait hozza létre. Ha a jelenetnek női lábra van szüksége, hogy láthatóvá váljon, akkor a szükséges pillanatban leválasztott lábat szállítanak. Vannak mindenféle kezek és lábak, amelyek többé-kevésbé kifinomultak, hogy megfeleljenek a szerep igényeinek. Tartozékok-kardok, csövek, ventilátorok stb. – közvetlenül a bábos kezében tartják, amely rejtve marad a báb kimonójában. A bábfejek inkább az alapvető típusoknak felelnek meg, mint a konkrét karaktereknek. A nemek és a társadalmi státusz szerint osztályozzák őket-fiatal vezető, harcos, öregember, fiatal nő, nővér stb. – és “pozitív” és “negatív” karakterek között oszlanak meg. Néhány fej látványos effektusok végrehajtására készül-olyan arcok, amelyek két részre oszlanak, hogy démoni személyiséget mutassanak, vagy olyan fejek, amelyek függőlegesen hasadnak egy kard erős perjelével. Vannak bábfejek, akiknek az arca egy pillanat alatt átalakulhat; például, amikor egy gyönyörű leány átváltozik egy Ogre szarvakkal és agyarakkal. A fejek lakkozottak és bonyolult parókákkal vannak ellátva – ez azért fontos, mert a korábbi japán frizurákban azonnal megmutatták az ember rangját és társadalmi helyzetét.

repertoár

a repertoár alapvetően az új J inconkruri repertoárja, amely a késő Genroku korszakból (1688-1704) vagy valamivel később származik. Az elbeszélők olyan librettistákat vettek fel, akik szakemberek voltak művek létrehozására, például Takemoto Giday (1651-1714) kifejezetten színházához rendelt librettót. Dramaturgokat csatoltak a társulatokhoz, és néha együtt dolgoztak, különösen a hosszú történelmi darabokon, hierarchikusan felosztva a jeleneteket a sakusha-beya-ban (a színfalak mögött “dramaturg szobája”). Meglepően termékeny, a nagy szerzők száma viszonylag kevés volt, és nélkülözhetetlenek voltak a repertoár létrehozásához. A legjobb művet Chikamatsu Monzaemon (1653-1724) és közvetlen utódai, Takeda Izumo (1691-1756, lásd Takeda (család)), Namiki s ons (1695-1751), és végül Chikamatsu Hanji (1725-1783) adták, aki majdnem az utolsó jelentős bábszínházi drámaíró volt.

a kabukihoz hasonlóan különbség van a sewamono, amely hétköznapi emberek, általában kereskedők és gésák jeleneteit adja, valamint a jidaimono, történelmi darabok között, amelyek a harcosok és urak nagy tetteit mesélik el körültekintően az epikus múltban, nem pedig a kortárs időszakban. A Tokugawa-kormány megtiltotta azokat a színdarabokat, amelyek a mai szamurájokat érintő eseményeket ábrázoltak. Sewamono számára az alapvető repertoár Chikamatsu Monzaemon huszonnégy “hazai tragédiájából” áll. A dzsidaimonó számára a legnépszerűbb és leggyakrabban bemutatott darabok az 1730-1760 közötti nagy történelmi darabok. Ezek közé tartozik a Sugawara denju tenarai kagami (Sugawara és a kalligráfia titkai), a Yoshitsune senbon zakura (Yoshitsune és az ezer cseresznyefa) és a Kanadehon Ch (A hűséges csatlósok kincstára). Hosszuk miatt ezeket a darabokat ritkán mutatják be teljes egészében,de a legismertebb előadásokat gyakran rendezik. A kabukihoz hasonlóan a táncnak is nagy szerepe van: az akcióba beillesztett közjátékok vagy koreográfiák formájában.

az egyetlen igazi Bunraku társulat az Oszakai Kokuritsu Bunraku Gekij (Nemzeti Bunraku Színház), de az Awaji Ningy (Awaji Bábszínház) bábjátéka stílusosan nagyon közel áll hozzá.

(Lásd Japán.)